The second short story written for a competition. This was considerably less successful than the first one, but then again, I did not had the same drive for it either. I wanted to enter the competition, but kept on postponing the actual writing until the last day of submission. So in the twelfth hour, I sad down and cranked out a story based on an idea that I already had in my back pocket but could not see how to get anything out of it that is more than 2 pages. Alas, the whole thing felt like a chore, and it shows. But either way, I wanted it to be here as well. I will not be translating it to english, as the end result would be lesser than the original, at least with me doing the translation. But anyway, for those who can actually read Hungarian, do enjoy 🙂

Hali! Most biztos azt kérdezitek, hogy miért visel ez az idióta napszemüveget még napfelkelte előtt a tengerparton. Ja, hogy nem? Inkább hogy miért van kifeküdve mellettem valaki a földön? Ah, az egyszerű. Ő egy zsaru. Mármint volt… Én itt ültem csendesen, ő meg csak pofázott, hogy azt nem szabad, mert le vannak zárva a tengerpartok, mert covid meg minden. Mintha nem tudtam volna ezt amúgy is. Elvégre a covid miatt vagyok itt, várom az utolsó napkeltémet. De hogy hogy nyiffant ki? Be nem állt a szája, nekem meg elfogyott a türelmem, és megettem. Vámpír vagyok, látod? Szép fényes fogak meg minden. Gondoltam, egy utolsó nasi nem árt. Nyugi, nyugi. Mondom, már ettem, és sportvadász sem vagyok, szóval nem kell félned. Nem eszlek meg. És a mai hajnal után már csak a szúnyogok fogják a véredet szívni. Vagy még az exed. Mondtam már, hogy rühellem a zsarukat?

De kezdjük az elején, jó? Szóval, nagyon depis voltam. Pár napja ittam meg az utolsó üveg Nipont. Az egy nagyon prémium cucc, amit nem vedelsz le csak úgy, inkább tartogatod valami speckó alkalomra, de ha kifogy a vámpír a vérből, akkor semmi sem szent. Akkor is, friss, ázsiai szüret, AB+ vércsoport, alig volt kamasz, mikor le lett csapolva a vér… el tudod képzelni, mennyibe kerül egy palack? Persze hogy nem, nem vagy vámpír. De na, már eltelt két hét az utolsó étkezésemtől, és más nem volt kéznél. És pár napra rá már megint gyötört az éhség. Szar ügy volt. Tudod, amikor bevállaltam azt, hogy vámpír leszek, nem ez volt az elképzelésemben. A brosúra az örök életről papolt, meg luxusról, csajokról, bulikról. Olyan dolgokról, amitől bármelyik 25 éves bezsongana. És ez be is jött, pár hónapig. Vagány volt. Utána meg felbukkant ez a covid szar, és mindennek vége lett.

Egy éjjel a várost jártuk a mesterrel. Épp mentünk volna már haza, mikor megpillantott egy kiütött kis fruskát a metrón. Gondolta, egy utolsó kis kóstoló még belefér, és megharapta a csaj nyakát. Harminc napon át fetrengett a szobája padlóján, kínszenvedve, míg el nem porladt. Így lett egy éjféli nasi utolsó vacsora. 600 év tapasztalat, ott, egy kupac hamuban, a szoba közepén. Gondolnád, hogy aki képes volt túlélni a pestist, annak ez a mostani járvány nem kéne gondot okozzon. A csattanó az egészben az, hogy a csajszi a metrón idővel helyrejött. Ízeket még nem érez, de él.

Még néha beszélgettem pár másik újonccal, akik még itt maradtak a városban, árván. Most így, mentorok nélkül mindenki próbált túlélni, ahogy csak tudott. Albert betört egy kórháznak a frigójába. El akarta lopni az ottan tárolt vért, mert ugye az tiszta kell hogy legyen. Nagy zsákmány reményében indult el, de elég hamar szembesült egy olyan igazsággal, amit az egészségipari dolgozók rég tudtak – senki sem ad vért manapság. Szóval csak négy egységet tudott találni. Mondjuk nem semmi, de ha beleszámítjuk a rizikót is, nagyon nem érte meg.

Márk furfangosabb volt. Ő elment éjjeli kajafutárnak. De ez sem volt olyan kifizetődő, mint ahogy az tűnt. Elsősorban mert ez a kajafutár fedősztori nagyon sok melót igényel. Komolyan, most nem azért váltam vámpírrá, hogy napi tíz órát biciklin verjem szét a seggem. Aztán ha ki is viszed a kaját, nem biztos, hogy behívnak a lakásba. Meghívás nélkül nem tudsz betérni a lakásba (vámpírtörvény), és ajtóban, a folyóson nem fogsz nekirontani, még meglát valaki. És ha mégis szerencséd van, és zárt ajtók mögött találod magad a rendelővel, még mindig 50-50 az esélyed, hogy beteg a vér, és elhamvadsz utólag. És akkor még nem is beszéltünk a kontakt nélküli kiszállításokról, amiket akarva akaratlanul be kell hogy vállalj ahhoz, hogy megtartsd az álca állásod, mert fenomenálisan nagy a konkurencia a futárok közt, és a finnyások hamar kibuknak. Márknak egy hónapig ment ez a hakni, míg valakinek fel nem tűnt, elég sok ember vérben fizette a borravalót a kajáért, amit a végén meg sem evett. Most a rendőrség körözi.

Én egy párszor rendeltem haza kínai kaját, de amikor láttam, hogy csak a csomagolt kaja kínai, a futár nem, elment a kedvem a dologtól. Egzotikus kaját akartam, de csak helybélire futotta. Inkább elküldtem, mint hogy az ajtómon kopogjanak egy eltűnt személy miatt. Mondtam, hogy rühellem a zsarukat, nem?

Szóval, ezek után nem csoda, hogy depis voltam. Próbálkoztam pszichológussal, de az meg mind azt hitte, hogy túl sokszor néztem meg a Twilightot, és hogy beképzelem magamnak azt, hogy vámpír vagyok. Még ha talán Lugosi Bélát mondott volna, megbocsájtom neki a nézetét. Az egy klasszis hollywoodi vámpír volt. De Twilight? Két hétig fájt a gyomrom utána, olyan szar volt a vére a dokinak.

A végén megbékéltem a helyzetemmel. Sorsjegyet húztam, ez volt rajta. Ennyi. Úgyhogy most szépen kijöttem ide a tengerpartra, megajándékozom magam egy napkeltével. Ma van a szülinapom, tudod? Most töltöm be a huszonhatot.

This is one of two short stories that were written for a competition. It came in as 6th out of 30 something participants. I am quite proud of this little text. Unfortunately, I will not be translating it to english, as the end result would be lesser than the original, at least with me doing the translation. But anyway, for those who can actually read Hungarian, do enjoy 🙂

Egy kedd reggel haltam meg. Hirtelen megfeszült bennem minden, aztán annyi. Épp reggelit próbáltam csinálni. A tojás már ki volt készítve, serpenyő a tűzhelyen a tüzet várva. Már csak a paprikát kellett volna megmossam és felvágjam, és tíz perc múlva kész is lett volna a rántotta. Ehelyett most az arcom a padlót nyomja, seggem az egekben, egyik karom kinyújtva a leejtett kés irányába, mintha azt valaha is felvenném. De nem fogom. A csapból folyik a víz. Azt sem fogom elzárni. Csak nézni tudom a dolgokat. Egy higgadtság áraszt el olyan mértékben, amit ijesztőnek találtam volna élő koromban. Meghaltam.

Eltelt négy nap, mielőtt a tűzoltók betörték a lakásom ajtaját. Nem mintha hiányoztam volna valakinek. De négy nap elég volt ahhoz, hogy a csapból folyó víz összeszedjen elég ételmaradékot a mosatlan edényekről, hogy eldugaszolja a lefolyót, majd hogy kiöntse magát a kagylóból a padlóra, és utólag hogy elárassza az alattam lévő helyiséget. Az alattam lévő helyiség az egy tetoválószalon volt. A kicsi, lepukkant, külvárosi variáns. A bejárati ajtaja felett volt egy nagy, nyomtatott linóleumszalag kifeszítve, amin egy olvashatatlan betűtípussal a szalon neve volt kiírva. Az évek során sokan megfordultak ott, de csak egy Kriszta nevű lány maradt meg hosszabb távra. Ő volt az, aki valamiért bement szombaton is a szalonba, és látta, hogy valami nem kóser. Nélküle még mindig a vízben puffanna fel az arcom. Nem igazán ismertem Krisztát. Fele feje kopasz, másik fele lila volt, és valami hatalmas kristály lógott a nyakában. De nem bömböltette a zenét, és egyikünknek sem esett nehezére, hogy megfeledkezzünk róla, hogy a másik ott van. Feddhetetlen helyzet igazából. Kicsit sajnáltam, hogy én törtem meg a kettőnk közti néma békeegyezséget, mert nagy felfordulásnak lettem az okozója. A tűzoltók elzárták a csapot, majd pár órával később kijött valami halottkém is, hogy kikiáltson halottnak. Mert az, hogy négy napon keresztül vízbe lélegeztem, nem volt elég bizonyíték arra, hogy már nincs pulzus. A nap végén be lettem csomagolva egy fekete zsákba, és két ember levitt, mint a szemetet. Mondták, a hordágy nem fért fel a lépcsőn. Kriszta még lent volt, amikor elvitt a kocsi. Egész nap takarított, de mikor meglátta a zsákot, leállt, és ablakból figyelt. Miután elhajtott a halottas kocsi, fogott és meggyújtott egy gyertyát az ablakban. Nem az én stílusom, de értékelem. Jó gyerek ez a Kriszta.

Hétfő dél tájt megjelent a tulaj a lakásban egy rendőrrel meg valami hivatalnokkal. Nem kellett neki öt perc sem, hogy teljesen kikeljen magából, hogy mennyire is tragikus ez a helyzet. Mármint a lakása állapota, és hogy a következő hónapra nem kap lakbért. A hivatalnok tájékoztatja, hogy amíg a halál oka nincsen megállapítva, illetve amíg nem találnak egy hozzám-tartozót, addig nem szabad semmit sem csinálni a lakásban. A tulaj majdnem toporzékol, olyan dühös ennek hallatára, de erőt vesz magán, mikor észreveszi, hogy a rendőr nagyon csúnyán néz rá. Olyan típusú rendőr ez, aki nem rest a gumibotját használni, amikor ő ezt úgy kívánja, a tulaj pedig a vézna, nyámnyila típus, akit még egy tizenéves suhanc is képes volna lenyomni különösebb erőfeszítés nélkül.

Eltelt két hét. Megint megjelent a tulaj. Bosszús, mert még mindig nem tud semmit sem csinálni a lakással, de aznap inkább azért volt ki, mert nyakán ragadt a felesége blökije, amit ki nem áll, de muszáj magával hurcolni mindenhova, mert egyedül egész nap vonítana a vakarcs. Nem mintha így elviselhetőbb lenne. Kinyitja az ajtót, és beenged két másik embert, akik a hivataltól jöttek, de nem úgy néznek ki, mint valami aktakukac. Egymás közt felosztják a lakást, és elkezdenek turkálni. Úgymond aktákat keresnek, meg nyomokat, amik rávezethetnék őket valami hozzátartozómhoz. Sok sikert, fiúk, én nem tudok egyről sem. Vagy húsz perc után a tulaj már nem bírja idegekkel. Toporzékol és sürget. Az emberek megmondják neki kerek perec, hogy ez nem egy félórás meló, és nem muszáj itt lennie, majd bezárnak ők, mikor végeztek, és bedobják a kulcsot a postaládába. Erre a tulaj elviharzik, szinte maga után vonszolva azt a szerencsétlen kutyát, ami a tudta nélkül már odapiszkított egyet a már amúgy sem tiszta lakásba. A konyhában az asztalon ott ül három már fekete banán. Csodálkozom, hogy még egyáltalán felismerhető a mivoltuk. Az emberkék összeszedik az összes aktát meg banktól kapott levelet, amit találtak. Elvisznek egy-két rólam készült fotót és pár értékesebbnek kinéző könyvet, hogy a vagyonomat védjék a lehetséges tolvajoktól. Találtak még némi pénzt is egy cipősdobozban eldugva. Magam is meglepődtem ezen, de valószínűleg nagyon rég dughattam el azt az összeget, mert a bankók mind le voltak járva. Kár, hogy nem ittam el.

Elteltek az ünnepek. Én még itt vagyok a lakásban. Lélekben. Már nem tudom, milyen nap van, de rég nem láttam senkit sem bejönni.

Kint kezd tavaszodni. Megint megjelent a tulaj, ezúttal vagy egy fél tucat ember társaságában, mind kezeslábasban, gumikesztyűvel. Úgy néz ki, hogy végre jóváhagyást kapott, hogy megint kénye-kedve szerint rendelkezzen a lakással. Az emberek elkezdtek minden kirámolni. Csak nézem, ahogy egy életnyi tulajdont felhalmoznak egy kupacban, majd egy csúszdán leküldik az egészet egy konténerbe. Az én életnyi tulajdonomat. Valahogy mégsem rendül meg bennem egy húr sem. A bakelitlemez-kollekcióm, a szobrom Ázsiából, ami bambusz, büszkeségem, a könyveim, mind oda. Bennem semmi. Pár dolog itt-ott megtetszik nekik, és lenyúlják. Az egyik szegény meg kinyitja a frigót. Öt percre rá egyhangúan eldöntik, hogy a frigó menthetetlen, és az is a szemétdombra megy. A nap végén a lakás üres lett. Másnap még visszajött két ember a hat közül, és végigfújták ez egész lakást valami rovarirtóval. Úgymond elég komoly volt a helyzet ezen a fronton. Pár napra rá jöttek a takarítók, és eltüntették ottlétemnek azt a pár nyomát is, amit a rámolók elkerültek. Furcsa így a lakás. Tisztán. Üresen.

Eltelt másik két hét. Valami házaspár kivette a lakást az egyetemista fiuknak. A srác fél nap alatt beköltözött, és már első este bulit csapott. Nem tudom, milyen egyetemre jár, mert inkább csak itt ül, és valami istentelen zenét nyom egész nap maximum hangerőn. Kriszta is feljött egy párszor panaszkodni a zajra. Nem tetszik ez. Hadd lám, hogy is kell kísérteni?

I bought the domain holisticsingularity.com yesterday. This would be the third time I bought it, so it is fair to say, that even if I would let it go again, it would still be mine. But anyway… I bought back my domain mainly because something John Scalzi said (also) yesterday, during a public event discussion. He was talking about his blog, the fact that he is old, and how he saw the rise and fall of many once popular platforms of social media. His point was that by having his own site, his presence on other platform was less important, because he could always be found on his site. And that is a good thing to have, when you are a (an aspiring) writer.

This small nugget of wisdom hit home with me, as I had this space already, many times, in fact. And I am an aspiring writer. So the decision was made then and there to revive this place, this corner of mine of the interweb. I will use it as a catalyst for my writing, publishing everything here. I do not want to sound enthusiastic. I will not be writing here every other day or something. The plan is to have one article published per week. That should be realistic enough, feasible even.

I also contemplate of changing the looks of the site a bit, maybe to take down the movie reviews that were dominating the content before. This place was conceived as a movie review space initially. But one can say that those too are samples of my writing, just not fiction. Don’t know, we will see… What I do know is that the first 2 post here will be couple of short stories I written, although in Hungarian. I will not be translating them, but I want them to be here, because they are mine, and the other place they are published as well is not accessible to the general audience.

So… third time the charm?