This is one of two short stories that were written for a competition. It came in as 6th out of 30 something participants. I am quite proud of this little text. Unfortunately, I will not be translating it to english, as the end result would be lesser than the original, at least with me doing the translation. But anyway, for those who can actually read Hungarian, do enjoy 🙂

Egy kedd reggel haltam meg. Hirtelen megfeszült bennem minden, aztán annyi. Épp reggelit próbáltam csinálni. A tojás már ki volt készítve, serpenyő a tűzhelyen a tüzet várva. Már csak a paprikát kellett volna megmossam és felvágjam, és tíz perc múlva kész is lett volna a rántotta. Ehelyett most az arcom a padlót nyomja, seggem az egekben, egyik karom kinyújtva a leejtett kés irányába, mintha azt valaha is felvenném. De nem fogom. A csapból folyik a víz. Azt sem fogom elzárni. Csak nézni tudom a dolgokat. Egy higgadtság áraszt el olyan mértékben, amit ijesztőnek találtam volna élő koromban. Meghaltam.

Eltelt négy nap, mielőtt a tűzoltók betörték a lakásom ajtaját. Nem mintha hiányoztam volna valakinek. De négy nap elég volt ahhoz, hogy a csapból folyó víz összeszedjen elég ételmaradékot a mosatlan edényekről, hogy eldugaszolja a lefolyót, majd hogy kiöntse magát a kagylóból a padlóra, és utólag hogy elárassza az alattam lévő helyiséget. Az alattam lévő helyiség az egy tetoválószalon volt. A kicsi, lepukkant, külvárosi variáns. A bejárati ajtaja felett volt egy nagy, nyomtatott linóleumszalag kifeszítve, amin egy olvashatatlan betűtípussal a szalon neve volt kiírva. Az évek során sokan megfordultak ott, de csak egy Kriszta nevű lány maradt meg hosszabb távra. Ő volt az, aki valamiért bement szombaton is a szalonba, és látta, hogy valami nem kóser. Nélküle még mindig a vízben puffanna fel az arcom. Nem igazán ismertem Krisztát. Fele feje kopasz, másik fele lila volt, és valami hatalmas kristály lógott a nyakában. De nem bömböltette a zenét, és egyikünknek sem esett nehezére, hogy megfeledkezzünk róla, hogy a másik ott van. Feddhetetlen helyzet igazából. Kicsit sajnáltam, hogy én törtem meg a kettőnk közti néma békeegyezséget, mert nagy felfordulásnak lettem az okozója. A tűzoltók elzárták a csapot, majd pár órával később kijött valami halottkém is, hogy kikiáltson halottnak. Mert az, hogy négy napon keresztül vízbe lélegeztem, nem volt elég bizonyíték arra, hogy már nincs pulzus. A nap végén be lettem csomagolva egy fekete zsákba, és két ember levitt, mint a szemetet. Mondták, a hordágy nem fért fel a lépcsőn. Kriszta még lent volt, amikor elvitt a kocsi. Egész nap takarított, de mikor meglátta a zsákot, leállt, és ablakból figyelt. Miután elhajtott a halottas kocsi, fogott és meggyújtott egy gyertyát az ablakban. Nem az én stílusom, de értékelem. Jó gyerek ez a Kriszta.

Hétfő dél tájt megjelent a tulaj a lakásban egy rendőrrel meg valami hivatalnokkal. Nem kellett neki öt perc sem, hogy teljesen kikeljen magából, hogy mennyire is tragikus ez a helyzet. Mármint a lakása állapota, és hogy a következő hónapra nem kap lakbért. A hivatalnok tájékoztatja, hogy amíg a halál oka nincsen megállapítva, illetve amíg nem találnak egy hozzám-tartozót, addig nem szabad semmit sem csinálni a lakásban. A tulaj majdnem toporzékol, olyan dühös ennek hallatára, de erőt vesz magán, mikor észreveszi, hogy a rendőr nagyon csúnyán néz rá. Olyan típusú rendőr ez, aki nem rest a gumibotját használni, amikor ő ezt úgy kívánja, a tulaj pedig a vézna, nyámnyila típus, akit még egy tizenéves suhanc is képes volna lenyomni különösebb erőfeszítés nélkül.

Eltelt két hét. Megint megjelent a tulaj. Bosszús, mert még mindig nem tud semmit sem csinálni a lakással, de aznap inkább azért volt ki, mert nyakán ragadt a felesége blökije, amit ki nem áll, de muszáj magával hurcolni mindenhova, mert egyedül egész nap vonítana a vakarcs. Nem mintha így elviselhetőbb lenne. Kinyitja az ajtót, és beenged két másik embert, akik a hivataltól jöttek, de nem úgy néznek ki, mint valami aktakukac. Egymás közt felosztják a lakást, és elkezdenek turkálni. Úgymond aktákat keresnek, meg nyomokat, amik rávezethetnék őket valami hozzátartozómhoz. Sok sikert, fiúk, én nem tudok egyről sem. Vagy húsz perc után a tulaj már nem bírja idegekkel. Toporzékol és sürget. Az emberek megmondják neki kerek perec, hogy ez nem egy félórás meló, és nem muszáj itt lennie, majd bezárnak ők, mikor végeztek, és bedobják a kulcsot a postaládába. Erre a tulaj elviharzik, szinte maga után vonszolva azt a szerencsétlen kutyát, ami a tudta nélkül már odapiszkított egyet a már amúgy sem tiszta lakásba. A konyhában az asztalon ott ül három már fekete banán. Csodálkozom, hogy még egyáltalán felismerhető a mivoltuk. Az emberkék összeszedik az összes aktát meg banktól kapott levelet, amit találtak. Elvisznek egy-két rólam készült fotót és pár értékesebbnek kinéző könyvet, hogy a vagyonomat védjék a lehetséges tolvajoktól. Találtak még némi pénzt is egy cipősdobozban eldugva. Magam is meglepődtem ezen, de valószínűleg nagyon rég dughattam el azt az összeget, mert a bankók mind le voltak járva. Kár, hogy nem ittam el.

Elteltek az ünnepek. Én még itt vagyok a lakásban. Lélekben. Már nem tudom, milyen nap van, de rég nem láttam senkit sem bejönni.

Kint kezd tavaszodni. Megint megjelent a tulaj, ezúttal vagy egy fél tucat ember társaságában, mind kezeslábasban, gumikesztyűvel. Úgy néz ki, hogy végre jóváhagyást kapott, hogy megint kénye-kedve szerint rendelkezzen a lakással. Az emberek elkezdtek minden kirámolni. Csak nézem, ahogy egy életnyi tulajdont felhalmoznak egy kupacban, majd egy csúszdán leküldik az egészet egy konténerbe. Az én életnyi tulajdonomat. Valahogy mégsem rendül meg bennem egy húr sem. A bakelitlemez-kollekcióm, a szobrom Ázsiából, ami bambusz, büszkeségem, a könyveim, mind oda. Bennem semmi. Pár dolog itt-ott megtetszik nekik, és lenyúlják. Az egyik szegény meg kinyitja a frigót. Öt percre rá egyhangúan eldöntik, hogy a frigó menthetetlen, és az is a szemétdombra megy. A nap végén a lakás üres lett. Másnap még visszajött két ember a hat közül, és végigfújták ez egész lakást valami rovarirtóval. Úgymond elég komoly volt a helyzet ezen a fronton. Pár napra rá jöttek a takarítók, és eltüntették ottlétemnek azt a pár nyomát is, amit a rámolók elkerültek. Furcsa így a lakás. Tisztán. Üresen.

Eltelt másik két hét. Valami házaspár kivette a lakást az egyetemista fiuknak. A srác fél nap alatt beköltözött, és már első este bulit csapott. Nem tudom, milyen egyetemre jár, mert inkább csak itt ül, és valami istentelen zenét nyom egész nap maximum hangerőn. Kriszta is feljött egy párszor panaszkodni a zajra. Nem tetszik ez. Hadd lám, hogy is kell kísérteni?